Kissé gyanakodva bár, de hallgattam barátnőm tanácsára, és ellátogattunk Pesterzsébetre, ahol egy furcsa nevű étterem meghívott minket Beduin estjére. Normális esetben nem szívesen megyek "vidékre", de gondoltam nem árt egy kis változatosság. Hosszú autókázás után megérkeztünk a barátságos, kissé elvarázsolt külsejű étterem elé. Amint beléptünk az ajtón, utunkat állta egy kötél, melyen vészjóslóan lógott egy fejlecsapó bárd. Az ajtó mögöttünk már becsukódott, és mi megacéloztuk a lelkünket (ennyi utazás után nem ér megfutamodni). Kisvártatva megérkezett egy beduin, és meg kellett felelnünk kérdésére, hogy bebocsájtást nyerjünk Tortuga szigetére. Az útlevél nélkül érkezőknek íme a jelszó: Békés szándékkal jöttem, kérlek vezess asztalomhoz! Aki vadabb bánásmódra vágyik, az rögtön az elején jelentkezzen kalóznak (de akkor nagyon kell, hogy bírja a rumot). Mi szelíd leányok természetesen a békésebb jelszót használva beléphettünk, és a fogadóállomáson áthaladva üdvözölt minket Tortuga szigetének zászlaja. Átengedett minket a második kapun, fejünk a helyén maradhatott, majd mögöttünk újra bezárta azt. Ekkor már kezdett homályossá válni a kinti világ.  

Vannak, akik kis várakozásra kényszerülnek, de a határállomás váróterme inkább egy barátságos nappalira hasonlít, szórakoztató kalandregényekkel, így ők sem várakoznak morcosan (különben is ott a rum), mi azonban a kivételezett bánásmódban részesülhettünk, és immár barátságos beduinunkat követve egyre mélyebbre hatoltunk a Tortuga világába, átkeltünk vizeken és szurdokokon, titokzatos, sárgásvörös színek és fények által sejtelmes homályba burkolt, elegánsan megterített asztalok között, mikor egyszercsak megpillantottunk uticélunkat, Tortuga trópusi szigetét. Ki gondolná, hogy ilyen oázis rejtőzik itt, ahol az őslakosok kis kikövezett teret alakítottak ki nagytiszteletű vendégeik fogadására, amely teret a víz fölé akasztott függőasztalok két sora övez. A függőasztalokat a burjánzó növényzet teszi még vonzóbbá.

A központi terecske falain kalózok fegyverei és trófeái láthatók, de ez semmi ahhoz képest, ami a függőasztalok alatt várja az ideérkezőt, és ami először a vendégsereg apraját ejti rabul (a baloldali képen látható kislány öt perc után portyázni indult a függőasztalok közé), és ami miatt családok különösen hálásak ennek a szigetnek (végre egy hely, ahol a gyerekek nem nyaggatják a a szüleiket). Szóval a gyerekeket (és felnőtteket) ennyire izgató szereplőket a következő két képen láthatják: igazi teknősbékák tanyáznak a vízben, közvetlenül a lábaink alatt. Hogy elhiggyék nekem a kétkedők, nézzék csak meg jobban a jobboldali képet, ott ugyanis az egyik cipőm is látható, amint egy kedves teknősbéka nézegeti. Bevallom eleinte kicsit féltem, de a második kör rum után már mindegy volt. Szerencsére a pallók stabilak, az asztalok pedig nagyok, így le tudtam küzdeni azt a félelmemet is, hogy a táskám mindjárt beleplaccsan a vízbe a teknősbékák és a halak közé. 

Annyira élménygazdag volt a környezet, hogy alig tudtuk rávenni magunkat az étlap tanulmányozására, amint azonban kinyitottuk azt, újabb nehézségbe ütköztünk: az étlap ugyanis teljesen olyan, mint egy regény, és ahhoz, hogy megfelelő döntéseket hozzunk (és ne kerüljünk fel az árbocrúdra) az elejétől a végéig végig kell olvasni az étlapot. Szédülős Jack például rendszeres szereplője az olvasmánynak, és a rum ismét központi szerepet kapott a döntéshozatalnál. Az étlap minden idelátogató áldozatra gondol: a kalóztanoncoknak pédául kétféle menüvel kedveskednek, melyet szent esküvéssel meg kell fogadniuk, hogy az utolsó morzsáig el kell fogyasszanak, és csodák csodája még a legrosszabb étvágyú gyerekek is megtáltosodnak e kihívás hallatán, talán a trópusi levegő, talán a madárcsicsergés, talán a kalózkapitány szigora hatására. Nézzék csak meg ezt a kislányt, aki a portyázás után örömében bizony végigette a szoknyás kalóztanoncokra kirótt menüt. Ugy egyetérthetünk, hogy boldogság sugárzik róla. Nem is nagyon akart hazamenni. A szerelmespárokra is gondolt a kapitány, amikor megparancsolta a főszakácsnak, (még amíg volt), hogy igazán érzéki étkek is szerepeljenek az étlapon. A megfelelő környezetről pedig a félhomályos részben talállható romantikus gyertyafényes szeparék gondoskodnak, no meg a nagy beduin sátor, ahol a dohányzás szerelmesei kellemesen vizipipázhatnak. Elárulom, hogy a lenti képen nem más látható, mint kedves barátnőm, aki elragadta az egyik beduin öltözékét, és miután beöltözött, levezetésképp vizipipázott egyet. Én közben inkább ittam még egy rumot Szédülős Jack szellemében. Azt inkább borítsa homály, hogy milyen meglepetéseket tartogat a hely egyedülálló hölgyek számára, de mi sem panaszkodhatunk (helyesek ám a beduinok), az egyedülálló urakat pedig a hastáncosnő műsora, a kiadós, férfias étkek sora, a párbaj izgalma, a vizipipa, no meg a rum kápráztatta el.  

Nagy sokára végigolvastuk az étlapot, és úgy döntöttünk, hogy megint holnap kezdjük el a diétát, mert sajnos kénytelenek vagyunk rengetegféle ételt megkóstolni (nem mindennap kerül az ember kalózok közé, no meg fegyverrel kényszerítettek minket az evésre). A hajósinas által készített hideg előételek közül a halálfejes lobogóról lopott velőscsontot választottuk fokhagymás pirítóssal, meg a padlizsánkrémmel töltött paradicsomot. Különösen a velőscsont tálalása tetszett, ami érdekes formájú fatányérokon érkezett, de a töltött paradicsom is nagyon kívánatos látványt nyújtott. Hiába voltak finomak azonban az imént felsoroltak, legközelebb valószínűleg a levesekkel fogunk kezdeni, mert egyszerűen lehetetlen mindent végigenni. Hiába, már a mi gyomrunk sem a régi. A levesek közül a legizgalmasabbnak a fedeles cserépedényben tálalt sajtlevest találtuk füstölt lazaccal, kagylóval és sült magvas bagettel.

Én a hagyományosabb ízek kedvelőjeként tárkonyos pulykaragulevest kértem cipőben (ha-ha), aminek szerencsére keményre van sütve a cipója, ezért nem éreztem ellenállhatatlan vágyat, hogy azt is megegyem. A képen látható citromot azonban mindenkinek ajánlom, hogy feltétlenül csavarják bele, mert még jobban kihozza az ízét a finom levesnek. Orsi barátnőm beduin kebabot rendelt (bátor amazon), én a valamivel lágyabb Tortuga pulykát szemeltem ki (középső kép), ami almával, fügével és vörösboros szilvával töltött pulykamell almamártással és burgonyafánkkal ("amit PierreLegrand, a normandiai származású bukanér evett a csaták után") és bizony egyikünk sem bánta meg a választást. Ősi turpisságunkat alkalmazva azonban ezen étkeket csak finoman dézsmáltuk meg, és jóllakottságunkra hivatkozva (meg az édességekre gondolva) becsomagoltattuk a maradékot, és egy lazító kör rumot ittunk. Legalábbis úgy emlékszem.

Amint azt a lenti képeken is látják, az édességekre méltán büszke a sziget lakossága, ugyanis eszméletlen jól néznek ki a serpenyőben, amelyben hőfokuktól függetlenül tálalják őket. A bal oldali képen a szerelmesek egyik kedvence látható: chilis csokoládé parfé fehér csokoládé mámorban (eddigre már kicsit szerelmesek lettünk a szigetbe), a középső képen pedig ricottával töltött palacsinta látható (magyarul túrós palacsinta), mandarinos csokoládéval. Aki e fentieket végigeszi végigissza haláltmegvető bátorsággal, az megérti, miért zártam a bemutató képsort az egyre hívogatóbb fényú beduin sátorral, ahol megpihenhet kissé a nagy utazó, mielőtt útját folytatja, és a kettős kapun áthaladva (ha még megtalálja az utat) visszatérne a valóságba. Végezetül annyit, hogy hiába halott a szakács, hiába változtatott pályát a hajósinas, az ételek így is ehetők, has nem marad üres, szív nem marad boldogtalan, a sziget varázsa foglyul ejt gyermeket-felnőttet egyaránt. Még alig telt el pár hét, és szívem máris sóvárogva várja a viszontlátást.