Kedves olvasók!

Jargancsirgi, a törpe főszakács volt a királyi udvarban. Nagy csúnyaságában igencsak kerülte az embereket, némán tette a dolgát, még a nevét sem tudta senki. Főztjét azonban hetedhét-országban ismerték. Büszke is volt rá az öreg király, nyakra-főre hívta a vendégeket, akik nem győzték magasztalni a pompás étkeket. Semmi baj sem lett volna, ha a királynak történetesen nincs egy eladósorban lévő lánya, aki csak nem akart férjhez menni, pedig már nagy szüksége lett volna az országnak trónörökösre. Apjaura kívánságára végül beadta a derekát, azzal a kikötéssel: csak annak adja a kezét, akinek a nevét nem tudja kitalálni. Jöttek is a kérők egymás után, de mind rajtavesztett, mert a csavaros eszű királylány kiszedte belőlük a titkot. Igaz, boszorkány keresztanyja is segített neki…

Jargancsirgi, a híres-neves szakács azóta epekedett a király tündérszép lánya után, amióta egyszer tortakóstolás közben megpillantotta a konyhában. De amikor megtudta, hogy keze elnyerésének mi a feltétele, rádöbbent, van esélye, hiszen róla senki semmit nem tud. Vacsorára csodálatos lakomát készített: erdei gombával töltött, mézzel kenegetett, gyümölcsökkel körített, illatos fűszerekkel bolondított vadpecsenyét, omlós húsú tengeri halakat, zsenge galambpecsenyét, pompás pástétomokat, s amikor a jó falatoktól és boroktól elgyengült király elé állt óhajával, az zokogva ugyan, de beleegyezett, hogy a törpe is benevezhessen vejjelöltnek. A királyleány is csak kékült-zöldült, de nem volt mit tennie. Jargancsirgi pedig nagy boldogságában kirohant az erdőbe, tüzet gyújtott és átugorva fennhangon énekelte: De jó, hogy nem tudja senki, / az én nevem Jargancsirgi. Vesztére azonban arra járt a fővadász, aki meghallván a törpe nevét, azonnal az udvarba sietett, és elárulta a titkot. Jargancsirgi, a titokzatos kis törpe így hát vesztett, s mérhetetlen bánatában két lábánál fogva kettétépte magát.

Eddig a tragédiába illő felvidéki mese, ami felejthetetlenné tette Jargancsirgit. Döntését gyerekfejjel nem tudtam felfogni, s talán éppen ezért újra és újra hallani akartam. Anyám, hogy feloldja szorongásomat, mindig egy ínycsiklandó étel elmondásával fejezte be a történetet, amit természetesen Jargancsirgi készített a királykisasszonynak. Kedvencem a mogyorós gesztenyegolyócska volt, de rendelhettem más-más mesés “ennivalót” is a híres törpe konyhájából…

Mindez nem velem esett meg, hanem Luthár Márta hűséges olvasónk gyermekkori története, amit sokáig dédelgetett, mielőtt megírta nekünk. Nincs különösebb tanulsága, hacsak az nem, hogy a mesék sokszor kegyetlenek, az anyák mindenre tudják a megoldást, a jó falatoknak pedig már az említése is képes feloldani a legnehezebb pillanatok feszültségét ...

Pákozdi Judit