ÍZEMLÉKEK

Aki végigkóstolt huszonnyolc országot:

Miller Lajos

csodálatos, zengő baritonjának immár harminc-nyolc esztendeje tapsol a közönség. A világ legjelentősebb operaszínpadain aratott komoly sikereket a New York-i Metropolitantól, a Milanói Scaláig. Tizenkét Verdi-opera bariton főszerepét, és számos Puccini, Donizetti, Erkel és Wagner-műszerepét alakította, és jó néhányat énekel ma is. Kossuth- és Liszt-díjas. Néhány hete Erkel Bánk Bánjának Tiborcaként hallha ttuk az Operaházban, a belőle készült filmben szintén Tiborc átütő erejűmegszemélyesítője. Szerény, jó kedélyű, allűröktől mentes művész. Nincs ember, aki megmondaná, hogy elmúlt hatvan éves, s hogy micsoda ínyenc, azt magam sem gondoltam róla, amikor megkértem, meséljen az életéről ízemlékei felelevenítésével.

Nem mintha nem lett volna csodálatos korszaka ez az életemnek. Négyen vagyunk testvérek, három fiú és egy lány, közülük én vagyok a legidősebb. Sümegen laktunk, édesapám állatorvos volt, s a keserves háborús éveket leszámítva igazán nem szenvedtünk hiányt semmiben. De gyerekfejjel számomra nem volt központi kérdés az evés. Ugyanolyan jó étvággyal faltunk egy nagy karéj zsíros kenyeret, mint bármilyen más ünnepi ínyencséget. Hétvégenként gyalog jártunk át a néhány kilométerre levő Csabrendekre, ahol apai nagymamám fantasztikus húslevesei, süteményei vártak bennünket. A hosszú gyaloglást ugyan nem szerettük, de annál jobban a kamrában sorukra váró édes dézsmálnivalókat. Sosem volt türelmünk kivárni az i dejüket, ebéd előtt alaposan belakmároztunk belőlük. Emlékszem, édesapámat olykor természetben ajándékozták meg: húsvétkor, reggeli ébredés után kinéztem az ablakon, s ott csetlett-botlott, bégetett egy kisbárány az udvaron.

Aztán jöttek a sümegi gimnazista évek, én sokat sportoltam, szerettem volna bejutni a Testnevelési Főiskolára.

A Honvéd igazolt versenyzője lettem, de a főiskola nem sikerült. Elmentem hát dolgozni a Finommechanikai Művekhez, ahol évekig revolveresztergályosként kerestem a kenyeremet. Egyszer egy szilvásváradi vállalati kiránduláson végigkóstoltuk a környék finom borait, s széles jókedvünkben egyfolytában énekeltünk. Amikor ez így ment már három napja, s rajtam kívül mindenki berekedt, egy kollégámnak feltűnt, hogy az én hangom még mindig bírja. Nem sokkal ezután édesanyám látott egy hirdetést, miszerint meghallgatást tartanak a Zeneakadémián. Gondoltam, kipróbálom magam. Ma sem tudom, azért sikerült-e, mert – számomra nem lévén tétje a dolognak – egy cseppet sem voltam ideges, vagy azér t mert a jóféle vörösbor még oldottabbá tett...? Hosszúnak tűnt ugyanis a várakozás, s a barátommal elhatároztuk, amíg sorra kerülök, átmegyünk egy pohárkára a szomszédos eszpresszóba. Már kiabálták a nevemet, amikor visszaértünk... A főiskolán ismerkedtem meg a feleségemmel, Dobránszky Zsuzsa operaénekesnővel, akivel mai napig együtt élek. A főiskolai vége felé már elkezdődött a külföldi utazások, fellépések sora, s ma elmondhatom: huszonnyolc országban jártam, s mindenütt bátran végigkóstoltam a helyi specialitásokat. Életemben mindössze két negatív élményem volt, az egyik a Szovjetúnióban. Megkóstoltam a tőgypörköltet, amivel valószínűleg nem is lett volna semmi baj, de kvaszt ittam utána. A kenyérből erjesztett különös orosz “üdítőital” úgy látszik még az én edzett gyomromnak is sok volt. A másik Franciaországban ért: a legjobb helyen a legfinomabb kagylótól. Mai napig sem tudom az okát, de évekre kikészítette az epémet és a gyomromat is. Fogalmam sincs, hogy énekeltem aznap este, annyira beteg lettem.

Amikor először vettem részt igazi japán vacsorán, s feltálalták a művészi alkotásnak is beillő apró falatokat, azt hittem, sose lakom jól. Aztán amikor jó két óra múlva még mindig hozták a könnyű, ízletes finomságokat, bizony már másképp láttam ezt a kérdést. Van egy japán mondás: a boldog élet titka az amerikai konyhatechnika, a kínai szakács és a japán feleség... Bizonyára nem véletlenül keletkezett ez a bölcsesség sem. Felejthetetlen ízélményeket szereztem ebben a csodálatos országban. Olvasztott vajba dobják a vendég szeme láttára a hajszálvékonyra szelt különleges marhahúsdarabkákat, gombával, hagymával ízesítik, s közben szójás szakéval – japán rizsborral – öntözik. Minden vendég terítéke mellett kis tálban ott a friss, nyers tojássárgája, s a frissen sült falatokat ebbe mártva illik fogyasztani. Felséges! Ám mielőtt minderre sor került volna, a marhahús mellé beható tanulmányozásra átadták a vendégeknek a marhalevelet, amelyen ellenőrizhető az állat minden létező adata, családfájától a születési és vág ási súlyán át a naponta elfogyasztott táplálékáig! Ezek mind arról tanúskodtak, hogy a világon fellelhető legmagasabb minőség kerül a tányérunkra. De ugyanilyen fantasztikus élmény volt a szusi ezerféle változata, vagy a világhírűjapán Santori whisky, amely bátran felveheti a versenyt előkelő skót testvéreivel.

Egyiptomban is sok finomsággal találkoztam, de még itthon a lelkemre kötötte valaki, hogy ki ne hagyjam a töltött galambot, ha csodálatosat akarok enni. Szegény idegenvezetőm napokig mást sem csinált, mint megpróbálta felhajtani nekem ezt a nemzeti ínyencséget. Amit végül sikerült elcsípnem, az a rizses töltelékkel, nyárson forogva pirult változat. Elmondhatatlanul finom volt, pedig azt a bizonyos igazit nem is ettem, mert mint kiderült, épp nem volt szezonja. Akkor készítik ugyanis, amikor a búzaszemek a kalászban még éretlenek, puhák és zöldek, s ez a madár tölteléke.

Argentínában tudtam meg, milyen is a legfinomabb alma. Elmondani nem lehet azt a zamatot! Persze nem maradtam ki a világ húsevőinek listáján az előkelő első helyet elfoglaló országban az ott felszolgált steakspecialitásokból sem. Megkóstoltam a parillán (ejtsd: parizsa), a különleges argentin rostsütőn készült marhaszegyet, a földkerekség legdrágábban mért húsféleségét. Meg kell mondanom: van okuk rá, hogy ilyen magasra tartják az értékét. Brazíliában sem maradtunk éhen... Itt Zoltán fiammal kalandoztuk vég ig a mesés Copacabanát, amelyen a fényűző szállodákon kívül végeláthatatlan sorban egymást érik a jobbnál jobb vendéglők. Itt találkoztam azzal az addig számomra ismeretlen, tökre emlékezető külsejű, leveses gyümölccsel, amit lechosának hívnak – frissen préselt levénél finomabb üdítőt még sohasem ittam. A legjobb kávét – csodák csodája – nem őshazájában ittam, hanem Chilében, s az Haitiról származott. A kukoricacsuhéban főtt puliszkát szintén itt ízleltem meg, akárcsak a finoman csípős, zöldségekkel, tésztával teli, agyagedényben tálalt, tengeri halászlét. Erre mondják, hogy hasonlított az itthonira, csak éppen egészen más...

Érdekes, hogy a legkülönbözőbb klímájú országokban járva a hangom egyetlenegynek látta kárát: Aix-an Provance-ban (ejtsd: Ex-an-Provansz) egészen rendkívüli a levegő, s ezt bizony megéreztem az éneklés során.

Olaszországnak alig van olyan zuga, ahol ne jártam volna, és a-tól z-ig minden ételüket imádom, a legfinomabb pizzát mégis Brazíliában ettem. Jártam viszont vendégként Sienna mellett egy olasz gróf pazar fogadásán. Amikor kitárult az ajtó a számtalan pastától roskadozó asztalok irányába, a főúri vendégsereg fejvesztve vetette rá magát a tálakra. Az olasz felső tízezer apró termetűtagjai úgy lökték fel a náluk jó fejjel magasabb fe leségemet, hogy nekiesett egy égő fáklyát tartó állványnak, s így kóstolgatás helyett az ő lángra kapott haját oltottuk.

Ő nagyszerűháziasszony, hiszen az édesanyjától megtanulta a főzés minden titkát.

A felvidéki ízeket anyósom hozta magával Munkácsról.

A töltött káposztát arrafelé rengeteg, egészen apró, ujjnyi töltelékek garmadával készítették. Amióta anyósom nemrég itt hagyott bennünket, s a fiam is kirepült a családi fészekből, ritkábbak az otthoni sütés-főzések. Kettőnknek egy helybeli nagyszerű, házi as ízeket felvonultató étteremből hozzuk a napi kosztot. Éppen nemrég, húsvétkor döbbentem rá ismét, hogy bármilyen kiváló is a főztjük, azért a feleségem ünnepi tyúklevesének, tejfölös csirkéjének nincs párja.

Lejegyezte: Lieberman Klára