Kedves olvasók!

Lehet, hogy rám nézve nem a leghízelgőbb –, lám, mire nem képes az elszánt újságíró a sztoriért! – de elárulom: én bizony még emlékszem az els ő nagy turmixlázra. Micsoda program és élmény volt a Belváros valamelyik divatos büféjében, például a Mézes Mackóban rendelni egy banánturmixot! Ez a divat is Nyugatról érkezett, ám kivételesen nem soroltatott a kapitalizmus megnyirbálandó vadhajtásai közé, talán mert a tejet nehéz lett volna burzsoá csökevénynek minősíteni. Aztán szereztünk magunknak is NDK turmixgépet, néha komoly szocialista összeköttetések árán, egy ideig próbálkoztunk vele, majd mint ahogy a divatokkal lenni szokott, az egész turmixolási mánia feledésbe merült. Gépeinket máig őrizgetjük, néha simára keverjük benne az összecsomósodott levest vagy a vadasmártásba szánt főtt zöldséget, és mérgelődünk, mert nagy helyet foglal el a konyhában.

Amerikában megjelent az új évezred itala, az italok “lege”, amiről a bátrak még azt is jósolgatják, hogy kiszorítja a kávét és a koktélokat. Hihetetlen sebességgel mérhetetlen népszerű lett. A nagyvárosok üzleti negyedeiben gombamód szaporodnak azok a bárok, ahol a megfáradt tisztviselők, az elcsigázott menedzserek egy szempillantás alatt feltöltődhetnek energiával az új italnak köszönhetően. Már tréfálkoznak is fölötte: ez olyan folyadék, amelynek szilárd jövője van. Talán már sejtik: a varázslatos újdonság nem más, mint a gyümölcsturmix. Tejjel, joghurttal, mézzel vagy anélkül, időnként a hatás érdekében még búzacsírával is megtámogatva. A gyümölcs hol friss, hol fagyasztott, hol csak levét, hol csak húsát használják. A tengerentúlon fagylalttal és csokoládéval is tupírozzák. Európában a szabadgondolkodók elvetemült módon némi szeszes italt is csempésznek bele. De egyben mind megegyezik: hideg, sűrű és sima. (A neve is erre utal: smoothie, ami selymeset, lágyat, toroksimogatót jelent.) Otthon is könnyű elkészíteni, receptjeivel tele vannak a gasztronómiai lapok. Ezek után már csak egy kérdés marad: hogyhogy mi erről nem tudunk? Lehet, hogy már nem csodáljuk annyira a Nyugatot? Vagy nagyon el vagyunk foglalva azzal, amit idehaza “keverünk” magunknak…?!

Pákozdi Judit