FARSANG IDEJÉN

Bálok és táncrendek

A farsangot már a 15. században Európa-szerte megünnepelték. Magyarországon Mátyás király uralkodása alatt különösen nagy mulatságokat rendeztek.

"A parádékhoz az ünnepség kellékeit, az álarcokat Itáliából hozatták a főúri udvarokba – meglehetősen magas költségen. Természetesen a köznép is megrendezte saját mulatságait. Temesvári Pelbárt prédikációs gyűjteményében olvashatjuk az alábbiakat: “Történt... …az Úr 1480-ik esztendejében, hogy egy nemes úrnak valamely birtokán fekvő faluban, a Kapos mellett, egy asszony több menyecskével együtt férfiruhában és másfajta ruházatban maskarás játékot űzött... ...és egy falujukbéli házában a többiekkel együtt táncoltatnak.”A korabeli farsangi mulatságok nem tévesztendők össze a fényűző, szigorú etikettű, többnyire zártkörű báli rendezvényekkel, annak ellenére, hogy ezek általános jellemzője falun és városon egyaránt a táncmulatság volt. Erre utalnak egy régi népdal sorai is:

“Illik a tánc a fársángnak
Minden rongya fityög annak.
Illik annak, aki tudja,
Ki nem tudja, csak mocskujja.”

XIV. Lajos (1643–1715) korától számítjuk a mai értelemben vett bálozási szokások elterjedését. Az első operabál (1715) megrendezése is a francia arisztokrácia nevéhez fűződik. A bécsi udvar a 18. század közepén nálunk is bevezette a farsangi nyilvános bálozást. Kezdetben ezek kifejezetten zártkörű rendezvények voltak, ez alatt nem valamiféle kirekesztést kell érteni, hanem azt, hogy a különböző társadalmi osztályok, egyesületek, mesterségek és magánemberek saját báljaikba csak a közéjük tartozókat hívták meg. Felsorolni őket reménytelen vállalkozás, de az úttörőket megemlítjük: medikusok, törvényhallgatók, ügyvédek, kereskedők, asszonyi egyesületek, magányos uraságok báljai.

A Hétválasztó Fejedelem (a mai Váci utcában) nem csak Mária Terézia és II. József korának legelőkelőbb vendégfogadója volt, hanem a Pesti Vigadó elődje is. Annak felépüléséig (1834) ugyanis itt zajlottak a pesti polgárság színe-javának összejövetelei, beleértve a bálokat is. Ezek olyan híresek voltak, hogy Gvadányi József gróf 1790-ben, az Egy falusi nótárius budai utazásában is leír egy bált a Hétválasztó termeiben. Zajtay uram, a nótárius Budán azon töri a fejét, hogyan juthatna el egy pesti bálba. Összetalálkozik egy fiatalemberrel:

“Kérdem az iffiat, a bál hogy hol lészen?
Mond: Hét Elektornál Pesten, hol már készen
Minden vagyon s aki mit akar, azt tészen
Játszik, táncol, amit kiván, iszik-észen.”

Mire nótárius uram a bálba ért, már javában folyt a tánc. Megkérdezték tőle, nem akar-e táncolni, de ő elhárította magától ezt az élvezetet, mondván, ő inkább enni és inni szeretne. Mindjárt ott is termett egy fehér kötényes pincér. Hozott egy kis asztalkát, gyorsan megterített, ezüst villát, kést, kanalat készített. Damasztkeszkenővel fedte le az asztalt, hozta a somlói bort, a vizet, majd az ételeket: elsőnek árpadaralevest, amelynek citromos íze volt. Utána valami különös következett:

“Ragu ist das! Kellner
én hozzám így szólván,
megrágom, feleltem, sógor,
jó fogam van...
Vagdalt étel volt ez s vala
fokhagymával,
Nem kellett ehhez kés,
ettem azt kalánnyal.”

Ezután ezüsttálon kappant hoztak fenyőmadárral. A nótárius a kappant – magyarosan – egészen megette, de a madárkánál “csak az ujját nyalta”. Eddig könnyű volt. De osztrigát is hozott a pincér, mégpedig egy egész tányérral. Az az ifjú, aki a társaságban volt, a nótáriusnak is megmutatta, hogy s mint kell elbánni ezzel az ínyenc-séggel. Egy azután le is csúszott Zajtay uram torkán: majd’ hogy belé nem halt! Mindez ékes bizonyítéka annak, hogy ezek a bálok nem csak táncmulatságokra, hanem ínyenc eszem-iszomokra is jó alkalmat szolgáltattak.

Természetesen a budai oldalnak is volt szórakozóhelye és bálterme – a Budai Vigadó csak 1900-ban nyílt meg, óriási báli rendezvénnyel –, a Vízivárosban lévő Fehér Kereszt Fogadó és Szálloda, amely rövidesen a környék rangban első tánchelyisége lett. Hírére és előkelőségére jellemző, hogy 1783-ban rövid budai tartózkodása idején még az uralkodó, II. József is itt szállt meg. A “bálőrület” azt eredményezte, hogy a 18. század végén, 1797-ben már 684 – főleg főúri paloták szalonjaiból átalakított – bálterem volt Budán és Pesten, 1800-ban pedig már 800. Ami a táncokat illeti, kezdetben a bécsi valcer, a cseh polka és a lengyel mazurka volt a kedvenc. A francia négyes 1836-ban csatlakozott a repertoárhoz. A csárdást – nők részvételével – 1840. január 9-én, egy Liszt Ferenc tiszteletére rendezett bálon táncolták először. Ez az év egyébként is több emlékeze-tes báli eseményről ismert. Egy párizsi asztronómus ugyanis erre az évre jósolta meg a világvégét. Ennek következtében a pesti hölgyek Párizsban rendelt toalettjei nem érkeztek meg, így kénytelenek voltak “otthoni” ruháikat felvenni. A legemlékezetesebb, 1840-hez kötődő esemény azonban a pesti törvényhallgató ifjúság bálján történt. Egy korabeli tudósító erről így írt: “E mulatságot valóban nemes bálnak lehetne mondani. Az ajtónál szokott őrök helyett nem katonák, de vármegyei hajdúk állottak, a bebocsátó jegyeket maguk az erre kirendelt nemes ifjak vevék által a jött vendégektől, kiknek mindegyik magyarul nyomott táncrendet s minden dáma a terem ajtaja előtt egy illatos természeti bokrétát kapott.”
Megjelent tehát a bőrre nyomtatott, borítékba zárt, ceruzával ellátott nyolclevelű könyvecske, a táncrend, amely óriási karriert futott be. Száz évig szebbnél szebb kivitelben minden báli mulatságok legfőbb ékessége lett – természetesen a hölgyek ruhakölteményei mellett.

Horváth Dezső