2002 AUGUSZTUSUS

Akinek a szívéhez nem a gyomrán át vezet az út:

Mácsai Pál

Volt egyszer egy színészvizsga az akkor még Főiskolának nevezett Színművészeti Egyetemen, ahol Dürrenmatt János királyában Pembroke gróf gyakorlatilag néma szerepében szinte végig a színen volt. A felkavaró alakítás számomra ma is olyan, mintha tegnap lett volna, pedig mindjárt húsz esztendeje. Mácsai Pál azóta híres színész-rendező lett. Jobbnál jobb alakításai, rendezései mellett önálló Örkény-estje, vagy a Huzella Péterrel közösen előadott Villon-balladák hatalmas siker szerte az országban. Végte-lenül szerény, komoly fiatalember, színészként és a Madách Kamara művészeti vezetőjeként is. Verhetetlen, finom humorát azonban talán kevesebben ismerik. Ebben a vallomásában sokszor megcsillantja.

Amikor felhívtál telefonon, megkérdeztem: biztosan velem akarsz-e beszélgetni, és ha igen, akkor az evésről-e… A konyhaművészettel ugyanis nem vagyok bensőséges viszonyban. Nagyra értékelem ugyan a finom ízeket, és irigylem is azokat, akik jól ismerik vagy élvezik a kultúrának ezt a szeletét – hogy gasztronómiai alannyal éljek –, de nem vagyok született ínyenc.

A táplálkozással való kapcsolatom egyébként az anyatejjel kezdődött, és átvitt értelemben még mindig ezen a szálon függök, hiszen édesanyám nagyszerűen főz, és szerencsére elemi örömét leli abban, hogy a fiainak – a bátyámnak és nekem – valamint édesapámnak (Mácsai István festőművész – a szerk.) és az unokáknak alkothat. Szertartás nála a csütörtöki bevásárlás, majd jön a péntek. Ekkor érkezik Kozsely Klári néni, az a nagyszerű asszony, aki annak idején apai nagyapám házvezetőnője volt, s ma is családtagnak számít nálunk. Ilyenkor együtt főznek a családnak egész hétvégére. Gyerekkoromban anyám gyakran magával vitt a csarnokba, s amíg valamilyen beszerezni való után kutatott, én “fogtam a sort” valamelyik kofánál, zöldségesnél. Anyám sosem ért oda addigra, mire sorra kerültem, én meg nem tudtam, mit kellene venni…

Egyébként kisfiúként szerettem a konyhában téblábolni, élveztem a nyüzsgést, a sürgés-forgást, és hogy nem vagyok egyedül. Édesanyám specialitásai közé tartozik a kedvencem, a csúsztatott palacsinta. Ezt viszont mindössze háromszor hajlandó csinálni évente. Ilyenkor összevonja a születésnapjainkat, és tavasszal, nyáron meg ősszel a családi ebédekre készít két hatalmas adagot. Hagyományos játékunk, hogy először csak az egyik tálat hozza be, amit én magam elé húzok, és megkérdezem a többieket: és ti mit esztek? Legutóbb a születésnapomon a két unokaöcsém megelégelte ezt a színjátékot. Válaszút elé állítottak: vagy egyszer s mindenkorra felhagyok vele, vagy tényleg megeszem az egész tál palacsintát. A tét komoly volt, vagyis hogy szavahihető nagybácsi vagyok-e, vagy sem. De főleg én ezt a butaságot szeretem játszani. Hát megkérdeztem, végignézik-e ha valóban megeszem… Végig, mondták. Sikerrel jártam, és harmadnapra már jól is voltam.

Édesanyám utánozhatatlan meggylevesben is. Sohase láttam és ettem még hasonlót. Feketecseresznyét tesz bele, így maga a leves is szinte fekete a tejszín rózsaszínje alatt, amikor bemártom a kanalat. A császármorzsája, melynek neve persze smarni, ugyancsak élmény. A kovászos uborkája pedig remekmű.

A napon álló dunsztosüveget apám meg is festette.

Étterembe nem csak a várható ízek miatt megyek, hanem vagy a társaság kedvéért, vagy mert jól esik egy-egy ebédnek vagy vacsorának megadni a módját. Élvezem a rítusát. Ha éhes vagyok, hamar ideges leszek, türelmetlen is. Ezért ritkán időzöm hosszan az étlap kínálatán, a gyorsaság a fő. Ennek ellenére gyorsétterembe csak végső esetben megyek. Itt a Madách Kamara tőszomszédságában van egy kifőzde, és közvetlenül mellette egy jó, elegáns étterem. Ha nyugodt órára, ebéd közbeni munkára, olvasásra van szükségem, akkor az utóbbiba, ha nem érek rá, akkor az előbbibe ülök be. Tökéletesen elégedett vagyok a tálcán helyre egyensúlyozott spenót-tükörtojással is.

Ha járom az országot, és csak egy benzinkútnál van időm ennivalót venni, egy zacskó korpás kekszet kérek egy üveg nem hideg, szénsavmentes ásványvízzel, sosem valami fóliázott szendvicset. Ha keksszel és vízzel jóllakom, már úgy érzem, rendesen ettem. Külföldön egy ország felfedezéséhez számomra is hozzátartozik a helyi specialitá-sok megkóstolása, de ennek is inkább élményszerző, mint ínyenc indíttatása van. A tenger minden ehető herkentyűjét feltétel nélkül szeretem.

Ha édesanyám megkérdi, mit ennék, sosem mondom azt, hogy mindegy. Szeretem a borsólevest, a töltött paprikát, és még sok minden mást. Ha pénteken megyek ebédre, Klári néni mellettem áll, karba font kézzel, le nem ülne semmi pénzért, és nézi, ahogy eszem. Palóc hanglejtéssel csak annyit kérdez: mi ván, füttyös mádárám? Ízlik? Nekem ezt kell válaszolni: Rémes. Kérek még egy tányérral, hogy tényleg olyan rossz-e…

Ami nélkül nem tudok meglenni, az a kávé. A főzéssel talán egyszer próbálkoztam, spárgát csináltam, azt hiszem jénai tálban. De igazán jó egyedül a kakaókészítésben vagyok, neszkakaóból... A titka az, hogy először fél pohár tejbe 3-4 kanál kakaó jön, ezt felkavarjuk, és 5 percig állni hagyjuk. Aztán felöntjük a maradék fél pohár tejjel, esetleg jöhet még kakaó, ki hogy szereti. Nem vicc, érdemes kipróbálni. Látható, az italokkal egy fokkal kifinomultabb a kapcsolatom. Ez a borra is igaz, de itt is a jó társaság, a hangulat számít többet, kivéve, ha a bor igazán “olyan”. Noha nem látszik, de pillanatok alatt képes vagyok 5-10 kilót hízni. Akkor jön a fogyókúra. Ez radikálisan megy: nem eszem. Három nehéz nap után elvagyok egy müzliszelettel és sok vízzel. Ráadásul édesszájú vagyok. Nagyon szeretem az igazán jó csokoládét. A feleségem nagyszerűen főzne, ha lenne rá ideje. Velem szerencséje van: nem az a férj vagyok, akinek a szívéhez a gyomrán át vezet az út.

Lejegyezte: Lieberman Klára