Magyar módra

Fogadók és kertvendéglők a Duna mentén

A Duna-parti települések idegenforgalmának és vendéglátásának kialakulása legalább másfél száz évvel előzte meg a Balaton-partiét. Ennek egyszerű magyarázata a dunai áruszállítás, amely több száz éves múltra tekint vissza, a kikötők környékének pedig természetes velejárói voltak a fogadók, korcsmák és vendéglők is.

“Hajóutunkat” Pozsonynál kell kezdeni, mert a rendi országgyűlések egykori székhelyén már a 18. század közepén túlkínálat mutatkozott vendéglátó helyekből. Szepesházy és Thiele 1825-ben megjelent Magyarország Nevezetességeinek leírása című könyvükben visszariadnak az összes pozsonyi fogadó felsorolásától. Szerintük az idegenek elhelyezésére és kényelmére Pozsonyban jóformán több vendégfogadó van, semmint szükséges. Étlap szerint lehet egyedül vagy társaságban étkezni, de nem table d’hote-nál. (Ez abban az időben közös asztalnál való étkezést jelentett, ahol mindenki mindenből annyit szedett és evett, amennyit akart vagy amennyi belefért…) Korabinszky János Mátyás korábbi, 1786-os leírásából azért felsorolunk néhány akkori fogadót és vendéglőt: Arany Sas, Hattyú, Vörös Ökör, Kék Csuka, Fekete Oroszlán és Zöldfa. Ez utóbbi több szempontból is nevezetes volt: 1848. március 17-én ennek erkélyéről hirdette ki Kossuth Lajos Magyarország újjászületését, és ekkortól lett tulajdonosa Pozsony legismertebb vendéglőse, Palugyay Jakab. Járt itt Liszt Ferenc, Brehm Alfréd és Erkel Ferenc is. A város kedvenc kertvendéglője hosszú évtizedekig a Vaskutacska volt, amelynek magyar és német “keverék” konyhája nagy népszerűségnek örvendett. Apropó, konyha! A már többször idézett utazó, gróf Hofmannsegg 1800-ban megjelent útleírásában több helyen is dicsőíti a magyar konyhát. A paprikáról így ír: Mindig a legkellemesebb volt előttem egy magyar nemzeti étel, hús paprikával, mely igen pompásan ízlett és igen egészségesnek kell lennie, mert habár este elég sokat ettem, mégis legkevésbé sem ártott meg; másféle húsból nem lett volna szabad ennyit ennem. Paprikát enni nem egyéb szokásnál, de később egész kellemesnek találja az ember. Ha már megérett, felfőzik és felakasztják, azután a sütőkemencében megszárítják és összetörik.

Lefelé hajózva a Mosoni-Duna partján fekvő Győrbe érkezünk. A város már a középkorban két gyógyfürdővel rendelkezett, de ezek egészen a 18. századig nem igazán lendítettek a vendéglátáson. Ekkor mindössze a Bárányhoz cégérezett vendégfogadó működött a Belvárosban, az Újvárosban pedig a Sas. A gyér forgalmat jól mutatja, hogy a szintén újvárosi Vörös Ökör fogadót ez idő tájt református templommá alakították át! A 19. század derekán már működött a Rozs étterem és a nagy, kerthelyiséges vendéglővel rendelkező Fehérhajó Szálloda.

Komáromot már a kelták idején lakott területként ismerték és ősidőktől fogva a hajózás és a halászat biztosította fejlődését. Vályi András a 18. század végén így ír az ottani fogadókról: Vendégfogadóji között nevezetesebbek az úgynevezett Zöld Fa és a Fehér Lónál lévő házak s egy kávéház is van az utasoknak és Városbélieknek készítve. A repülő híddal által ellenben van a Postaház és a Vendégfogadó. A halászatot, mint itteni főfoglalkozást sok népdalban énekelték meg. Íme, kettő a fennmaradt gyöngyszemekből:

Esik eső, fúj a szél,
Fázik a szegény halászlegény;
Nincsen neki szűre, subája,
Beitta a komáromi csárdába!

Harmatos a kukoricza levele,
Bárcsak engem egy szép
halász elvenne,
Nem bánnám én,
ha mindennap megverne,
Csak a nevem szép halászné
lehetne!

A Duna-kanyart koszorúzó helységek mindegyikében korai vendéglátásról beszélhetünk. Esztergom már a rómaiak idején lakott település, a 13. század közepéig pedig Magyarország fővárosa. Az Arany Hajó és a Posta már 1760-ban vendégeket fogadott, majd nemsokára felépült a Zöld Fához címzett kerthelyiséges korcsma is. 1837-ben nyitott a Magyar Király Szálló, 1845-ben a Szerecsenhez nevű fogadó. A 19. század ismert kertvendéglői a Kis Pipa és a Központi vendéglő.
Egymással szemben épült Visegrád és Nagymaros. Előbbi műemlékeire, utóbbi pedig annak panorámájára büszke. Visegrádon a Mátyás-forrásnál, a Várkert közelében épült a Frölich nagyvendéglő, Nagymaroson pedig a Korona vendéglő kerthelyisége vonzotta a legtöbb vendéget.
Vác már Szent István idejében püspöki város, egyik fénykora pedig Mária Terézia uralkodásának (1740–1780) ideje. Nem csoda tehát, hogy vendéglői és szállodái is korán épültek. A Csillag, a Zöldfa, a Fekete Sas és a Fehér Hajó voltak a legfelkapottabbak, utóbbiban 1845-ben Petőfi is eltöltött egy éjszakát. A 20. század derekának legismertebb szállodái és éttermei a Curia és az Elitz, valamint a híres Váci Pokolcsárda.
Utazásunk utolsó állomása Dunaföldvár. A képünkön látható Nagy Imréné mulató kertje a 19. század fordulóján már javában működött. Később épült a Vörös Ökör, a Kaszinó étterem és a Stefánia Szálló.
A Duna egész vonulata, a Dunakanyar és környékének szépsége, a mindenfelé megtalálható hangulatos kiskorcsmák sok külföldi utazót vonzottak az országba. Ismerkedtek a magyar ízekkel és a számukra gyakran igen szokatlan ételekkel. Búcsúzóul idézzük újra gróf Hofmannsegget, aki az egyik étkezésükről a következőket írja: Megint igen jól ettünk, a húshoz kifacsart paradicsom-almából készült világos piros savanykás mártást tálaltak, ami éppen nem volt rossz; a tök fonal, laska módjára volt metélve és savanyúra készítve, ez is újság volt előttem, de nem valami kellemes étel. Konfektnek igen finom meggyet, rossz cseresznyét, meglehetős körtét és szép – bár még nem egészen érett – őszibarackot tálaltak. Volt még egy rendkívül édes és ízletes gyümölcs is – a dinnye. Itt nagyon bőven termesztik, de a legtöbb még csak négy hét múlva érik meg – írta mindezt 1793. július 27-én.

Horváth Dezső