ÍZEMLÉKEK

Akit megmentett a bolgár paradicsom:

Schäffer Erzsébet

Amikor szerdánként kinyitom a Nők Lapját, már évek óta elsődolgom végigpörgetni, és ha meglátom ezt a portrét a jobb felsősarokban, amit most Önök is, megnyugszom: megint írt nekem “A Schäffer”. Valamit, ami fontos, ami olyan, mintha levelet kaptam volna a testvéremtől – ha lenne testvérem. “Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk” – ez a mottója ennek a valaminek, aminek van hivatalos műfaja, de az nem érdekes, mert én csak úgy hívom: megálló. Mert megállít a rohanásban, néha nevetek, de többször bőgök amikor elolvasom ezeket a kis csodákat. Most írójuk, Schäffer Erzsébet, a Pulitzer-díjas, “pipacsvirágos” újságíró, a Nők Lapja főmunkatársa mesél magáról. Az a nő, asszony, kislány és nagymama egy személyben, aki talán maga sem tudja, de megtanult vágyakozni az után, ami az övé.

Ercsiben születtem, poros kis falu volt akkor, de volt Dunánk. Apukám uradalmi számtartó volt, édesanyám temesvári polgárlány, aki gondolt egyet, jelentkezett a Lufthansához, és elment Berlinbe. Amikor negyvenötben végre haza tudott jönni, a kis kék bőröndjével leszállt Pesten a vonatról, még nem tudta, hogy itt is marad. Csinos fehér, piros tűpettyes blúzában benyitott egy munkaközvetítőbe, ahol egyenesen az én szálfatermetű apukámba botlott. Apu társalkodónőt keresett vidéken élő édesanyjának. Anyu úgy gondolta, ez éppen neki való feladat, s apám is mély benyomást tett rá. Igencsak meglepődött, amikor Ercsiben kiderült: egy sokszoknyás parasztasszonynak kereste a fia a “társalkodónőt”, csak a szemrevaló kisasszonynak nem merte bevallani. Anyámnak azonban esze ágában sem volt menekülni. Mindent megtanult a nagyanyám mellett, én pedig arra emlékszem, hogy volt néhány igazán paradicsomi év a gyerekkoromban.

Az ercsi ház körül megvolt minden, ami egy vidéki portán természetes, baromfiudvar, istálló, konyhakert, gyümölcsös. Öcsémmel sokat segítettünk a konyhában és más munkákban is. Amikor már a saját háztartásomban magam csináltam ezt vagy azt, visszajöttek mozdulatok, technikák. A hétköznapjaink Ercsiben éppen úgy zajlottak, mint más vidéki háznál: megvolt a nagymosás napja, a befőzés ideje, hetente kétszer ettünk tésztát, húst inkább csak vasárnap. Húsvétkor tojásfestés, télen disznóölés, nyáron szertartása volt a rétessütésnek. Előttem van a kép, ahogy a nagy asztalon villámgyors mozdulatokkal húzták a tésztát egyre vékonyabbra és vékonyabbra. Nagy baj volt, ha szakadt! Imádtam a réteseket, a kemencében sült lángost, de legeslegjobban az abalét szerettem. Azóta is, ha vidéken járok, s kérdezik, mit ennék-innék szívesen, abalevet kérek. De egyiknek sincs olyan íze, mint annak az otthoninak volt. Ahogy szétpattant benne egy-egy hurka, főtt benne a szalonna – egyszerűen imádtam!

A kenyérdagasztásnak is megvolt a napja, aztán mi, gyerekek vittük a pékhez megsüttetni. Anyám az ercsi nagymamától tanult főzni, de azért valahogyan mindig megbolondította az ételeket. Olyan temesváriasan, ahogy még otthon, a másik nagymamánál látta.

Később elköltöztünk Ercsiből. Egy Pest környéki, kis hegyi faluba kerültünk, ahol szívdobogva fogadtam életem elsőmájusfáját. Aztán elmúlt a gyerekkor. Elköltöztem, különös főbérlők albérlője lettem, és “szabálytalan” életbe fogtam: segédmunkáskodtam, színházat csináltam, báboztunk. És írni is az időtájt kezdtem. Rengeteget utaztam akkoriban főleg autóstoppal. Ma sem értem, hogy nem féltem annyit kalandozni. Egyszer kerültem csak bajba, de kedvencem, a finom, bőlevű bolgár paradicsom, amivel mindig tele volt a hátizsákom, megmentett. Stoppoltam, megállt egy autó. Már akkor azt súgta valami, hogy ide most nem kéne beszállnom, mégis megtettem. Aztán egyszer csak a sofőr szó nélkül lekanyarodott egy mellék-útra, s ment egyenesen befelé az erdőbe… Ijedtemben előbb kiabálni kezdtem vele, aztán hirtelen kikapkodtam a nagy, érett paradicsomokat a zsákomból, egy mozdulattal összepasszíroztam őket az ujjaim között és egymás után hozzávágtam. Erre észhez tért. Megállt, én meg kiugrottam a kocsiból, és szaladtam vissza a főútra.

Sokáig a Gyermekünk című lapnál dolgoztam, aztán hívtak a Nők Lapjához, már több mint tíz éve itt vagyok. Munkámmal kapcsolatban sok helyre eljutottam a világban, Székelyföldtől Ománig. Ha tehetem, mindenütt igyekszem megkóstolni azt az országot, ahol járok. Az osztrák Alpokban tanultam egy olyan fokhagymalevest, amit nehéz helyzetekben bedobok, mert gyors, pikáns, ízletes, és olyan, mintha valami nagy-nagy szakácsművészet lenne mögötte. Szilvapálinkával meg egy kis büdös sajttal operálok, és az előírás ellenére csombort teszek bele. Ezzel olykor beszélgetőpartnereimet is megkínálom. Kis cserépfazékban viszem magammal az interjúra. Legnagyobb sikeremet legkedvesebb meseírómnál, Lázár Ervinnél arattam vele.

Már négy felnőtt gyerek mamája és két kisebb nagymamája vagyok, de kalandor természetem még mindig kibújik belőlem, és néha bizony ráfázom. Malajziában a repülőgép indulása előtt még feltétlenül meg kellett fürödnöm a lemenőnap fényében egy olyan helyen a tengerben, ahol rajtam kívül senki nem ment be a vízbe. Belevetettem magam a hullámokba, és egy pillanat múlva iszonyatos fájdalmat éreztem. Nagy nehezen kikecmeregtem a vízből, tele lángoló, vörös foltokkal. Kiderült, egy áramütésszerű méreggel támadó medúzarajba keveredtem. Orvoshoz vittek, aki bekent mindenféle kenőccsel, majd szigorúan eltiltott a tengeri eredetű ételektől. Két napig bírtam is, majd a kíváncsiság kedvéért belekóstoltam egy kis ráklevesbe… Percek múlva újra vörösre dagadtak a tagjaim. Legközelebb fél év múlva, karácsonykor mertem halat enni, de még az is kihozta a csalánkiütésszerű allergiát.

Visszatérve a hagyományokra: próbálok következetesen mindent megtanulni, ami régen, gyerekkoromban természetes volt, de én magam már nem gyakoroltam a saját konyhámban. Rájöttem, ha most kihagyom, hogy megtanuljam a disznóvágáskori teendőket, a szilvalekvárfőzést, az abálást, a lecsóeltevést, és egyszer majd a kenyérsütést is, akkor mindez menthetetlenül eltűnik a családunk, a gyerekeim életéből – és örökre elfelejtődik. Ha valami nem jut eszembe, ma is felhívom anyámat – ahogy a lányaim engem.

A tojásfestést már sok éve minden húsvétkor művelem, s bár újabb technikákat tanulok, a régi módon festek ma is. És közben rájövök sok mindenre... Hogy erőt, energiát sugároznak azok a szertartásos mozdulatok, rajzok, minták, ahogyan a termékenység, az újjászületés jelképére, a tojásra ráírom az öregek mintáit. Héjukat hosszában, keresztben jellel négy részre osztom, és hol megfejtett, hol megfejthetetlen kultikus szimbólumokkal díszítem. Ilyenkor elfog valami különös érzés, belém költözik valami nagyon jófajta erő– egyszercsak ünnep lesz. Aztán másnap rohanok tovább. Megpróbálom megszervezni az életemet, ami a férjem nélkül, aki mindezt sok éve elnézi nekem, aligha sikerülne. Őfantasztikus társ, és mindig van okom rá, hogy a folyamatos szeretet mellett időről időre visszaszeressek belé. A mamám főztje után a férjemé a legfinomabb. Szójával bolondított almás csirkéje olyan költemény, amit a gyerekek és a baráti kör is mindig visszatapsol. És az őrizse sose kemény…

Lejegyezte: KEDVES Klára