2001. MÁRCIUS
Kedves olvasók!
A néprajzi lexikon szerint a kása egyszerre jelent hántolt gabonaszemeket és ebből készült ételeket. A középkorban a gabonakása adta az emberek fő táplálékát, a paraszti konyhákon többnyire vízben főzték és zsírral vagy zsír nélkül ették. Jelesebb alkalmakkor tejjel is készült és úgy tálalták, hogy a tejet a közepébe vagy köréje öntötték. Ezt nevezték karimás vagy likaskásának. Ha bográcsban főtt, nem keverték, csak az edényt forgatták, nehogy a szemek összetörjenek, s fordított kásának titulálták. Az erősen zsíros és húsos kásákat az Alföldön kedvelték igazán. Ünnepi eledelnek számított a juhhúsos kása , a kacsáskása meg a ludaskása, ami így már ugye ismerős? Utóbbihoz a múlt századtól már rizst használtak, mint ahogyan divatba jött a húsok mellé köretnek is ezt adni, holott a magyar konyhán évszázadokon keresztül köles-, árpa-, hajdina-, kukorica- és búzakásák kísérték a húsételeket. Ezek mind nálunk is termő gabonák, s lám hagyományuk is van konyhánkban, hát jó lenne feleleveníteni őket. A köles például kifejezetten reneszánszát éli. Kóstoltam, így állíthatom, párolva íze finom, színe étvágygerjesztő, aranysárga szemei pergősek, s nagyszerűen illik a sültekhez. Elkészítési módja roppant egyszerű – megkérdeztem, hogy bátorításul leírhassam Önöknek. A megmosott kölest egy kevés olajon kissé megfuttatjuk, majd háromszoros mennyiségű vízzel leforrázzuk. Fedő alatt, kis lángon addig főzzük amíg meg nem puhul. Ez tovább tart, mintha rizst főznénk de – higgyenek nekem – megéri. Pákozdi Judit |