Kedves olvasók!

Közel egy hétig tapaszt ettem. Néha naponta kétszer is. Nagyon ízlett, sőt, rendkívüli módon ízlett. Egy baj volt csak vele, kicsit szomorú, irigy és dühös lettem tőle.

Mielőtt azt gondolnák, hogy az andalúz napfény megártott –, merthogy ott tettem szert a tapasz-tapasztalatokra – gyorsan megmagyarázom a fentieket. Andalúzia, amit Spanyolország serpenyőjének is neveznek, hihetetlenül sokféle színű, ízű, zamatú, formájú harapnivalóval kényezteti a gyomrokat.

A helybeliekét s a turistákét egyaránt. Minden főétkezés apró falatokkal kezdődik, ezeket spanyolul tapasznak ejtik, tapas-nak írják. A hidegekkel kezdik: hajszálvékony sonka- és karajszeletek, kolbászkarikák, pástétomok, mind a híres ibériai sertés húsából; apró, sült halak a közeli tengerekből; tucatnyi töltött olajbogyó, paprikás, mandulás, fokhagymás, tonhalas, lazacos, ringlis, citromos, narancsos töltelékkel, a szelíd olajfák és a gasztronómiai találékonyság remekei. Lágy ízű kapribogyó szárastól, ahogy szüretelik; hidegen préselt olívaolaj kis tálkában, hogy ropogós fehér kenyeret tunkoljunk bele; s szinte mindenféle ízesítés nélkül készült majonéz, amiből tisztán kiérezhető a szűz olívaolaj páratlan zamata. Citrom- és narancskarikák és paradicsom-, paprika-, uborka-, salátahalmok. Minden falatokra vágva, hogy kézzel lehessen csipegetni, mert a spanyolok így szeretik. Lehet válogatni, kísérletezni, párosítani: minden harapás egy külön ízélmény. S a hidegek után jönnek a meleg apróságok. Kis húsos krokettek, olívában sült zöldségek, rántották, töltött húsfalatocskák, leveles tészták. Kísérőjük a Jerez környéki szőlők világhírű leve: a hűs, száraz cherry.

Túl a pompás ízeken, mindezek közös jellemzője: hazaiak – azaz spanyolok. Véletlenül sem találkoztam sem a francia, sem a nemzetközi konyha nyomaival. Hát ezért lettem egyszerre szomorú, irigy és dühös. Mert hazagondoltam. Mi ne tudnánk ezt? Miért nem tudjuk mi ezt?

Pákozdi Judit