2001. DECEMBER
ÍZEMLÉKEKAki tudja mennyit ér egy nő: Cserháti Zsuzsa
Kőbányai lány vagyok, azaz tősgyökeres pesti. Csodálatos gyerekkorom volt, szegények voltunk, de boldogok. Drága anyám három gyereket nevelt fel egyedül, húgomat, öcsémet és engem. Pár háznyira a lakásunktól, az IKV-nál dolgozott főnökként harminc évig, és abból a fizetésből azért nem volt egyszerű ez a művelet. Miután egyedül maradt, férfiembert sohasem láttam többé körülötte. Értünk élt. Húsz boldog évet töltöttük ott együtt. Hihetetlen karácsonyaink, húsvétjaink voltak, mindig anyám szedte össze a családot később is, leírhatatlan mennyiségű ennivalót főzött, a nálunk hagyományos, karácsonyi ételeket: töltött káposztát, rántott húst és a vasárnaponként is elmaradhatatlan pulykalevest, amit mindannyian imádtunk. Hatalmas pulykaszárnyakból készült. Az öcsém csak bekukkantott a konyhába és azt kérdezte: már megint sasleves lesz? Hétköznap rengeteg főzelék került az asztalunkra, fasírt vagy rántott hús inkább csak a vasárnapok kiváltsága volt. Később, amikor már saját lakásunk lett, – ő nem messze tőlünk a Rottenbiller utcában lakott –, és minden áldott reggel kilenckor már nálunk volt, velünk reggelizett, valamelyikünk főzte az ebédet, egész nap velünk volt, s délután öt tájban ment csak haza. Képes volt minden karácsonykor titokban, egyedül kimenni a piacra, és hazacipelni a három méter magas fenyőfát… Nem engedte, hogy segítsünk neki… Tavaly november 21-én temettük el az én drága édesanyámat, s most sem vagyok képes elhinni, hogy nincs többé közöttünk. Először tavaly karácsonykor nem volt fenyőfánk… Nekem és Krisztián fiamnak a karácsonyfa őt jelentette. Ünnepélyesen feldíszítettük a lakást: a csillogó ezüst és a kék szomorúságában tündökölt minden… Azt mondják a barátaim: ideje lenne “elengednem” az édesanyámat, de nem tudom – és nem is akarom. Boldog vagyok, hogy megérhette a visszatérésemet, a sikeremet. A barátaim szeretnek, a közönség szeret, huszonhat éves fiam, aki jóban-rosszban mindig kitartott mellettem, az életem értelme, mégis megijedtem: rám szakadt a világ, amikor anyám elment. Félni kezdtem ettől a világtól, amiben nem tudom felfogni az emberek működését, megriasztott mindaz, amit észre sem vettem, amíg ő velünk volt. A legjobb barátom, Krisztián fiam egyszer régen, amikor igazán sötét időszaka volt életünknek, s mindennap rettegtem, hogy nem lesz miből főzzek este paprikás krumplit, azt mondta nekem: anya, ne a kör széléről nézd a világot, hanem a közepéről! Egy kissrác adott erőt, hogy folytassam, hogy ne adjam fel! Ez a mondata mostanában is mindennap eszembe jut. Az idei karácsonyunk szerény lesz, egyszerű menüvel, s talán egy kicsit vidámabb díszekkel, de fenyőfa nem lesz. Amúgy is rengeteget változtak az étkezési szokásaink, amikor három hónap alatt harminc kilótól kellett megszabadulnom. Édesanyám csodálatosan főzött, én tőle tanultam, ő pedig a nagyitól. Utánozhatatlan ízek kerültek ki a kezeik alól, de mind a ketten a hagyományos, meglehetősen nehéz, zsíros magyar ételeket főzték. Nehéz volt változtatnom rajta, amikor az egészségem múlt azon: sikerül-e váltanom. Tudok és szeretek is főzni, de mostanában más az életünk ritmusa, kevesebbszer állok neki. Krisztián egyetemista, történelem szakos, sokat tanul, rohangál, többnyire nincs ideje hazajönni a mama főztjére. Muszáj házon kívül ennie, magamért pedig ritkábban állok neki alkotni. Nagyon szeretem a cukkinit, a kelkáposztát, ezeket gyorsan elkészítem, kis, egyszemélyes adagban a magam kedvéért is. Néha azért “elkanászodom”: bűntudattal ugyan, de beleeszem a finom pörköltbe, friss nokedliba egy-két kanállal.A nokedlit mai napig úgy szaggatom, deszkáról, egyenként, ahogy anyámtól tanultam, de más modern konyhai eszközökkel sem könnyítem meg a dolgomat. Így tanultam, így szoktam meg. Nekem a lyukacsos galuskaszaggató nagyobb gondot okozna… Hat óra után már szintesoha nem eszem, s ha mégis, maximum egy almát vagy kefirt. Teamániás vagyok, havonta váltogatom a gyógyteákat. Egy hónapig napi két és fél liter hibiszkuszos csipkebogyótea, következőben citromfű-, aztán zöldtea és így tovább. Imádom a fokhagymát is, egészben eszem gerezdszámra! Konzerv vagy zacskós ételt alegritkább esetben készítek, de ha mégis, akkor variálok, megbolondítom: egészen fantasztikus zacskós leveseket lehet kapni. Rohanós napokon például együttfőzök egy ilyen gomba- és hagymalevest, reszelt sajtot meg egy pohár kefirt keve-rek bele, és kész is. Számtalanszor költöztem életemben, ezért nagyon büszke vagyok, hogy végre olyan otthont tudtam magamnak teremteni, amiben boldogan élünk hárman: Krisztián, Alfréd, a west-highland terrier – a család korlátlan ura –, meg én. Amikor Krisztián még kicsi volt, én egy évig Debrecenben dolgoztam. Egy csöpp kis szobában laktam vele, azt is igyekeztem otthonossá tenni. Karácsony este egy kis rezsón ott sütöttem az ünnepi rántott szeletet, mert annak – akárcsak a nagyinál – lenni kellett, ha már ajándékról szó sem lehetett. Minden vágyam volt, hogy saját otthonomban legyen egy kandallóm, ez nemrég végre teljesült. Fölötte egy szövött kép lóg, amelyet édesanyámtól kaptam ajándékba. Már csak két dolog hiányzik a vágyaim közül: szeretnék a nappaliba beállítani egy igazi, piros, angol telefonfülkét, aminek kiveszem majd az ajtaját, betelepítem a telefont, a faxot, föléjük pedig sűrűn könyvespolcokat tervezek. Az ajtót a fülke mellé támasztom és befuttatom virággal. A másik: Krisztián szobájában meg akarom valósítani az üdítőital-önkiszolgálást egy profi automatával. Ha jönnek a barátok, csak bedobálják a pénzt, és már esik is ki a kóla… Ezekkel a bolondos, szomorú és vidám gondolatokkal, csapongásokkal azt szerettem volna érzékeltetni: szomorúan is jól érzem magam a bőrömben, mert minden szenvedésről úgy gondolom, meg kellett, meg kell élnem azokat, hogy úgy tudjak énekelni, ahogyan az igazán az emberek szívéhez szól. Nem kenyerem a művésznősködés, ugyanaz a kőbányai lány vagyok ma is, aki egykor voltam, és nem megyek előre a sorból, ha a hentesnél szólnak: művésznő, tessék csak… Csak a színpadon állok azok elé, akiknek énekelek. Lejegyezte: Kedves-Ember Klára
|