Egész birka a nyereg mellett

Takács Péter - ő gondozza itt az állatokat - kumisszal fogad bennünket. Magyar Gáborral együtt értő szemmel választják ki a csavart szarvú rackajuhok közül a leggyengébbet. Péter elvonszolja a nyájtól és a tanya előtti tisztáson ledönti a földre. Előkapja a tőrét és biztos kézzel vágja el a nyaki ütőeret, ezután az állatot felköti az akácrúdra és pár perc alatt megszabadítja vastag bundájától.

- Hűtőgép nélkül egy álló hónapig táplálékot adott az embernek ennyi hús - magyarázza Magyar Gábor. - Egy futballabda nagyságú marhahólyagban a nyereg mellé kötve elfért az egész birka, persze megfelelően kiszárítva.

Miközben fatányérra szeleteli a húst, mondja:

- Az a nagy baj, hogy elfelejtettük, tudatosan elfelejttették velünk a múltunkat és vele elődeink természettel együtt élő és ebből fakadó magas szintű tudását. Ennek következtében ma az él a köztudatban, hogy mi nomádok voltunk, a pusztákon legeltettünk, mindig csak menekültünk más népek elől és így találtunk hazát.

- Ma már tényként kezelhető: egy-egy törzs ötvenezer léleknél is több embert számlált, és földrajzilag körülhatárolható területen élt. Ekkora nagyságrendű, katonailag szervezett tömeg mozgatása a milliós állatállománnyal évente kétszer - tavaszi és őszi - legelőváltást jelentett. Ez tervszerűséget, központi irányítást igényelt, előzetes felderítést, fegyverrel őrzött határt és településeket, tehát szigorú fegyelmezettséget. Minden törzsnek saját törvénye, saját vallása, hitélete és mondavilága volt.

- Az állattenyésztést ki kellett egészíteni földműveléssel. Az embereknek ruha kellett, a lovaknak szerszám, az íjak készítéséhez pedig tudós mesteremberek. A kardokat, a tőröket, a nyílhegyeket kovácsolni kellett. Százezernél több - a hiedelmekkel ellentétben - nem nyers hússal, hanem igenis főtt étellel táplálkozó ember évi sószükséglete minimum 2500 mázsa. Egy törzs csupán nyílhegyből egymillió darabot használhatott el évente. Iszonyatos mennyiség - ezt barangolás közben biztosítani nem lehet! Hogy is vagyunk akkor a "szerencsétlen nomád népekkel"? Látható, hogy az állatállományra alapozott lovas életforma magas szintű civilizáció volt.

- A mi hagyományőrző csoportunk a lovas életformát választotta. Őseink életét élni testben és lélekben is egész embert követel. A kínai krónikások az íjfeszítők népeként emlegettek bennünket.

- Emellett megpróbáljuk múltunkból előásni azokat a főzési-étkezési módokat, amelyek ismét hasznosíthatók lehetnek.

- Ilyen módszer például a hús szárítása. Itt, a Szentendrei-szigeten olyan állatokat tartok, mint őseink: lovat, szürkemarhát, rackajuhot, kecskét, még kopasznyakú tyúkot is. A magyar pásztorok hagyatékából, korabeli leírásokból és a mai mongol lovas népek gyakorlatát felhasználva már mi is készítjük az alumíniumdoboz nélküli szárított "húskonzervet". Az eljárás roppant egyszerű.

- A tavaszi és őszi legelőkön meghíznak az állatok és a tél elején már elennék a többi állat elől az élelmet. Amikor a hőmérséklet eléri a 0 °C-ot és tartósan alatta is marad, akkor le kell vágni őket és úgy felszeletelni, ahogyan most én is csinálom: 15-20 centi hosszú és 1-2 centi vastag csíkokra. Ezeket farudakra aggatjuk, és csekély páratartalmú, szellős helyen szárítjuk. Semmiféle adalékanyagot, még sót se adunk hozzá. Így is folyamatosan elveszíti víztartalmát, pihekönnyűvé válik és változatlan formában őrzi a benne lévő fehérjéket, zsírokat akár évekig is. Az így megszáradt csíkokat fel lehet darabolni, vagy éppenséggel össze lehet törni.

- Feleségem Papadimitriu Athina az esti tűz mellett a következő módon készíti el a szárított húsból az "áldos"-t.

- 3 liter lobogó vízbe egész hagymát és fokhagymát, egy marék szárított húst, csipetnyi sót és egész borsot dob. Később kerülnek bele a zöldségek, mikor mi van otthon: sárgarépa, fehérrépa, zeller, karalábé, káposzta, de lehet benne kínai kel vagy kelbimbó is. A hangulattól függ a fűszerezés is: koriander, tárkony, csombor, kakukkfű, lestyán, gyömbér, tárkonyos ecet. Mézzel szokás édesíteni.

"Magnum aldomas fecerunt" (Jó lakomát csaptak) - jegyezte fel Anonymus őseinkről latinul, de a lakoma nevét az áldomás magyar szóval írta. A szóban benne van az "áld" ige - ez jelzi: a közös étkezés ünnepi alkalom.

Írta és fényképezte: Kútvölgyi Mihály