MAGYAR MÓDRA

Bográcsfenék kalap alatt

Azt mondják, hogy mindenféle pásztornépség közt viszonylag a juhász volt a legszelídebb. De aztán ha megvadult, annál inkább veszett tudott lenni. Híres verekedők kerültek ki közülük. Ezeknek súlyos kezük, gyorsan forgó fokosuk, messzire érő botjuk volt. Csárdába, kocsmába nem is mentek másként, csak úgy, hogy körülvágott, de jóféle bográcsfeneket borítottak a fejükre, a kalapjuk alá. Evvel fogták fel a nekik szánt ütéseket. Csak úgy zúgott rajta a fokos, mikor összegabalyodtak. Volt annak teteje, ha ők mulattak! Megérthetjük hát a régi kívánságot, mit a legénynek szoktak volt mondani a haragosai: A juhászok töltsék rajtad a kedvüket, te!

Emlegetnek egy régi, Sárrétudvariba való juhászt, aki a kevi vásáron egymaga széjjelvert egy lacikonyhát. Egyetlen se maradt állva. Jó kedve volt, éppen csak ezért cselekedte. Igaz, hogy három nagykunsági juhász (a komái) ott támaszkodtak kampóikon a tetthely közelében és fenyegetőztek, hogy nem jól jár, aki bántani próbálja. Híres volt a juhásztánc. A nyalka bojtárlegények evvel gyönyörködtették a vásáros népet. Az ősi süvegestánc-hoz pedig ezt dalolgatták

Nézd meg lányom, nézd meg jól,
Ki kopogtat az ajtón.
A szeretőm a juhász,
Jaj de szépen furulyáz.
Az kell nékem, az!

Volt rá eset, mulatozás közben olyan gondolata támadt egyik-másik juhásznak, hogy ő biz' kicifrázza egy kicsit az élete sorját és lóra ült, vagy beállott a rétbe. Egyszerűen szólva: felcsapott betyárnak.

Hová lett a nyája? Eladta.
Hová lett az ára? Megitta.

(Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa)